Egyezések és különbségek - Báta a Sárközben

    Ha a magyar népi táj területi tagolódásának Martin György által felállított rendszere mentén haladunk – mely tájak határainak elmosódó jellegét műveiben többször hangsúlyozza - a Dunántúl - Duna mente   Sárköz - Báta sorrend mutatja fókuszálásunk fokozatait. „Ma a szűkebb néprajzi értelemben vett Sárközhöz csak a Sárvízzel egyesült Sió torkolatától délre eső négy települést (Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék) számítják, ám a kulturális hasonlóság és a református települések közötti házasodási és gazdasági-kulturális kapcsolatok miatt Bátát, a Mohácsi szigetről Szeremlét, tőle északra Érsekcsanádot, és a Kelet-Mecsekből Pécsváradot, Zengővárkonyt és Váralját is idetartozónak veszik.” (Borsos Balázs: A magyar népi kultúra régiói. I. kötet. 203. oldal.)

    A Sárköz református lakossága Baranya és a Duna-Tisza köze református parasztsága között mindig összekötő szerepet játszott. Különösen igaz ez Báta lakosságára, amely földrajzi elhelyezkedése okán, illetve a közelmúltig fontos szerepet betöltő révátkelője miatt fokozottabban értek más területek kulturális hatásai, nem utolsó sorban délszláv hatások is. Nagyon fontos hangsúlyoznunk azonban azt, hogy Báta lakossága túlnyomóan a katolikus valláshoz tartozott, reformátusaink erős kisebbségben voltak, ez mindenképp fontos tényező, hiszen ez meghatározta családi-rokoni kapcsolataikat is.

    Báta lakossága a Duna túlpartjáról Szeremle, tőle északra Érsekcsanád, Baranyából Pécsvárad Zengővárkony, Szebény, Váralja, Szellő, Nagypall népével rokonodott. (A táncfilmeken látható egyik adatközlőnk, Lukács József is szebényi származású, aki bátai feleséget elvéve nálunk élte le az életét. További példaként említhetném, hogy Garzó Éva, a korabeli Gyöngyösbokréta alapító tagja pécsváradi, Tamica Örzsi néni híres bátai hímzőasszony pedig zengővárkonyi származású volt).
    A belső Sárköz magvának tekintett négy település lakóival (Decs, Őcsény, Sárpilis Alsónyék) a bátaiak nem rokonodtak össze. Ennek a vallási mellett minden bizonnyal gazdasági okai is voltak, talán a fent említett falvak lakói lenézték a szegényebb bátaiakat, hiszen az 1860 70-es évek ármentesítése után látványos gazdagodásnak indult Sárközben „Decsen vagy Őcsényben 50-60 holdat tett ki egy átlagbirtok, míg Bátán ez a szám 20-30 hold körül alakult.” (Katona Imre: A Sárköz néprajza. 7. oldal.)

    Rátérve a népzenei és néptánc kincs jellegzetességeire, itt is a sokszínűséget mint legfontosabb minőséget emelném ki. Ennek kapcsán Martin György így ír a sárközi–dunamenti táncdialektusról: „A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esve sok különböző eredetű hatás találkozik ezen a területen. […] Az ugrós lánc és körformájú változataihoz, gyakoriságához a délszláv lánctáncok analógiás hatása is hozzájárulhatott.” (Martin György a magyar nép táncai. 51. old.)

     "Meg kell itt jegyeznünk, hogy hogy a legdélebbre fekvő Bátán számon tartanak egy rác kóló nevű táncot is. Ez si a délszlávoktól kerülhetett ide, övfogással, zárt körben táncolják. aprózó, ugró-futó keresztező és oldalazó lépésekkel járják, mint a jellegzetes délszláv kólókat. Felfokozott temperamentuma megfelet a sárközi nép vérmérsékletének, ezért található meg még ma is." (Katona Imre: A Sárköz néprajza. 28. oldal.)

    Böröcz József hangsúlyozottan kiemeli azt a megfigyelését a bátai táncokról írott jellemzésében, hogy eredeti környezetében a táncosok szabadon, hangulatuknak és a tánc hangulatának megfelelően szabadon keverték a lent- és fenthangsúlyos formákat, ez csak később, a színpad és a táncokat színpadra állítók hatására merevedett meg egy ma közismert formába. „A mártogatóst néhányan úgy járják, hogy a mártogatás az ütem elejére kerüljön, s azt erőteljesebben hangsúlyozzák, tehát ritmusban. Szabadon keverik a legjobb formákat, itt csak a színpad megkövetelte tisztább áttekinthetőség kedvéért fogtuk rendszerbe a szabadon járt formák legjellegzetesebbjeit. (Böröcz József: A bátai tánccsoport táncainak ismertetése. 1951. VI. 4.)

    A friss csárdásban virtuóz sarkazó-kopogó motívumok találhatók,  ezek a motívumok Angyó Dávid bátai adatközlő táncfilmjeiben jól megfigyelhetők (76/2 és 410/4 sz. filmek), illetve Martin idézett művében közöl is Bátáról egy ilyen motívumot, 628 számmal jelölve.
    „Az elaprózott ritmusú plasztikai szempontból is gazdag motívumtípus a friss csárdás legvirtuózabb motívumai közé tartozik. Az ilyenfajta mozgásokat írják körül a terület déli és délkeleti részén (Báta, Dávod) a „kenyérmorzsás” kifejezéssel, amely az aprózásokra utal: „Olyan apróra kijárják, mint a kenyérmorzsa” (Martin György: A sárközi–dunamenti táncok motívumkincse. 127. oldal.) 

    A  bátai táncok jellegzetességei, esetlegesen a más sárközi falvaktól való eltérései néhol szembetűnőek, ez megnyilvánulhat a dinamikában is. Ezeknek a különbségeknek régen maguk a sárköziek is tudatában voltak: „A sárköziek tisztában vannak táncaik jellegével. Jól megfigyelték, hogy a Sárközön belül pld. a bátaiak tánca (csárdás, karikázó) valamelyest eltér…” (Katona Imre: A Sárköz néprajza. 25. oldal.) „A mártogatós vagy lippögős Bátán és Sárpilisen ugrásszerű, Decsen a földön marad és igen jellegzetes rezgőmozgás uralkodik rajta.” (Katona Imre: A Sárköz néprajza. 28. oldal.) Katona szavai pedig általánosságban is jól jellemzik táncainkat: „Változatosság, a mozgás magasfokú, művészi megnyilvánulása, erő és optimista öntudat jellemzi táncaikat.” (Katona Imre: A Sárköz néprajza. 23. oldal.)

    Tehát a bátaiak mártogatósán hiba lenne számon kérni például a decsiek stílusjegyeit. Azt az elvárást pedig, hogy a mártogatóst csak úgy lehet táncolni, hogy a férfi kizárólag maga körül táncoltatja a nőt, világosan cáfolja Böröcz megfigyelése, illetve a táncok hőfokára is utal: „A lippentéssel – mártogatással vegyesen járható friss csárdás a legjellegzetesebben mutatja a falu táncstílusát: aránylag jó földű vidék, bőven esznek isznak a lakói. Ez a bővérűség ad egy kicsit talán már fojtott erotikának is nevezhető tartalmat a páros táncoknak… Mártogatásnál a férfiak nemcsak maguk körül, de térben a szabadon eredeti ötletek szerint haladva is mártogatják jobbra-balra párjukat.” (Böröcz József: A bátai tánccsoport táncainak ismertetése. 1951. VI. 4.) Ez a mártogatóssal haladás nagyon jól megfigyelhető Angyó Dávid (1896) és Kosztolányi Jánosné (1923) táncában is: Ft 410/4.

    „A sárközi–Duna menti verbunkokra többnyire az ún. fenthangsúly jellemző, motívumkincse érintkezik az ugrósokéval. A domináns hegyező, lengető, bokázó és kétlépéses motívumok alapszövetét alkalmilag díszítik a cifra, mars-szerű ugró, lengető, hátravágó, oldalt futó lépések, valamint bokázó kadenciák. Ritkán légbokázó és egyszerű csizmaverés is előfordul.” (Martin György: Verbunk hagyományok a Dél–Dunántúlon. in: Tánckutatás és tánchagyományok a Dél-Dunántúlon. 110-111 oldal.)

    A mutatványos és ügyeségi táncok közül Bátán kígyótánc, söprűtánc (bátai elnevezése takácstánc), üvegek között járt, letérdelős figurákkal díszített kanászos, illetve fenéken és térden járt motívumokkal gazdagított kanászos tánc; a lakodalom szokásköréhez kötődően menyasszonyfektető gyertyástánc, lakodalmi párnatánc, a nők fejen hordott üveges tánca (szakácstánc) fordul elő. (Lugossy Emma: A táncok rendje)