Az alábbi oldalak Balogh Írisz: FÖLHÉRCTŐL A SZÁVONYÁIG, Báta népművészete a paraszti kultúra tárgyi emlékei alapján c. könyve szemelvényeinek felhasználásával készültek.



Ezúton is szeretnénk megköszönni a szerző hozzájárulását műve honlapunkon való közzétételéhez, amellyel pótolhatatlan segítséget nyújtott néptáncegyüttesünk számára további munkánkhoz és hagyományaink minél alaposabb megismeréséhez.
Balogh Írisz könyve a Bátai Tájházban és a Polgármesteri Hivatalban megvásárolható.

A VISELETRŐL ÁLTALÁBAN

„Csodálatos nép lakja a Sárközt, ördögszínű ruhát visel” – írja egy bécsi szerzetes a XVIII. század végén. Ha ördögszínű nem is, de ruha nagyon nagy mennyiségben maradt ránk Bátán, hála a gazdag népviseletnek és nem kevésbé a paraszti őrző magatartásnak.


Szántó Erzsébet, 1914-ben

A magyar paraszti viseletek múltját, történetét főleg az 1800-as évek elejétől kezdve ismerjük, a megelőző korokról nem sokat tudunk, de valószínűleg a XVI- XVII. század virágzó kultúrája megadta az alapját a pompás népművészet kialakulásának a Duna mentén. A XIX. század kedvezőbb anyagi viszonyai, az öltözékek számának növekedésével, színesebbé és díszesebbé válásával jártak. A Duna szabályozása után a művelhető földterületek növekedésével az itt lakók egy részének anyagi helyzete jelentősen javult. Ez azonban nem feltétlenül hozott minőségi változásokat, mennyiségit viszont bizonyosan. Emiatt mind a Sárközben, mind a Bátán fennmaradt tárgyi emlékek számottevő részét képezik a díszes ruhaneműk, textilek, hímzések (mint ahogy ennek a dolgozatnak is túlnyomó részét foglalja el ezek leírása). A rendkívüli gazdagságot - mind számban, mind minőségben – érzékelteti, hogy a Sárköz adta a Malonyai Dezső által írt, mindeddig legterjedelmesebb népművészeti gyűjtemény anyagának több mint felét.
Kezdetben minden viselethez használt anyagot a földművelés és az állattartás szolgáltatott. A len-, kendervásznat, bőrt maguk állítottak elő, dolgozták fel, természetes színeikben meghagyva azokat; a gazdagodás azonban lehetővé tette az ipari anyagok megszerzését, nagyobb mértékben alkalmazták a gyári pamutvásznat, a gyolcsot, a színes pamut- és posztóanyagokat.


Oblegáció egy röpike ujján
Ezüst rosttal díszített selyem kötény

A házivászon nyersfehérje megmaradt a munka- és a hétköznapok, az öregség illetve a szegénység jeleként. Az anyag gyarapodása mellett az öltözethez tartozó ruhadarabok száma is szaporodni kezdett, különösen a női viseletben. Egyre több és bővebb szoknya, több vállkendő használatával a sárközi szépségideálnak megfelelően vaskos és erőteljes lett a női sziluett. A halmozás főként a női viseletre jellemző. A kevés, ritkás dísz a szegénységet, a minél teljesebben, minél jobban kitöltött felület, pedig a gazdagságot jelképezi. Jellemző a zsúfolásra való törekvés, és jól követhető, hogy ha valami formai változás miatt esetleg szabaddá válik, kilátszik egy újabb, még díszítetlen terület, azt – mintegy horror vacui - haladéktalanul beborítják hímzésekkel, gyöngyökkel, szalagokkal, csipkékkel.


Sümegi Anna, katolikus fiatalasszony katona férjével, Bocz Pállal, 1914-ben

A fekete szín új volt, és csak a XIX. század második felében jött divatba, eleinte ünnepélyes jelentésű, nincs köze a gyászhoz, de később a világos, tarka színek a fiatalsághoz kötődtek, a sötétebbek pedig 30-40 éves kortól kaptak egyre nagyobb szerepet (a harminc éves nő akkoriban már elég öregnek számított).
A paraszti viselet alakulási, változási tempója igen lassú, de a parasztságnak sem igénye, sem lehetősége nem volt a változás gyorsítására. A hosszadalmasan előállított, drága ruhadarabok gyakran egy életre szóltak, sőt esetenként öröklődtek is generációkon át, különösen az értékesebbek. Az egyes ruhadarabok iránt sokkal erősebb személyes kötődés alakult ki, mind a készítés, mind a viselés hosszú ideje alatt.
A hajviselet, a főkötők, a kendők kötési módja, a színek, viseletek alapján messziről meg lehetett állapítani számos jellemzőt; valakinek a korát, családi állapotát, vallását.
A parasztság viseletében mindig érezhetőek voltak a nemesség és a városi polgárság divatjának hatásai. A felsőbb osztályok ruházatának kész formáiból merítettek, de nem a stílusok jutottak el hozzájuk, hanem a stílusok egyes részletei külön-külön. Együtt éltek a biedermeier és a reneszánsz elemek, átfogalmazva a saját életfelfogásuknak, kulturális helyzetüknek, esztétikájuknak megfelelően.


Gyapjúrojtos szövet négyes kendő

A parasztság kerüli a lazát, az esetlegest; (a hosszú készítési időből adódóan is) a végleges, merev és állandó formákra törekszik. Szigorú szabályok érvényesek, a variáció, a variálási készség mindig csak egy adott kereten belül érvényesül. A lassú divatváltozás mellett a parasztság hagyományszeretete és erős kötődése ebben is megnyilvánul.
A XIX. századbeli anyagi fellendülés, a technikai, ipari fejlődés  azonban nemcsak a viselet kivirágzását hozta magával. Ugyanez vezetett lassan a népviselet eltűnéséhez is. A házi készítésű anyagokat, és idővel a ruhákat is kiszorították a gyári anyagok. A divat felgyorsult, értelemszerűen előtérbe került a praktikum, így a ruhák nagymértékben egyszerűsödtek, és számuk is jelentősen csökkent. Legelőször a férfiak hagyták el hagyományos viseletüket, majd a betegek, a fiatal asszonyok és velük együtt gyermekeik. Az idősebbeken, főleg az asszonyokon még ma is látható a régi és az új öltözködés elegye. Legtovább a kendő viselete maradt meg.


Református asszony és gyermekei a két világháború között

Az 1930-as évek körüli Gyöngyösbokréta mozgalom és egyéb „parasztgyámolító” akciók következményeként nemcsak feléledt és újra kivirágzott a népművészet, hanem egyúttal új utakra is terelődött (azt is mondhatnánk: kisiklott, és ez némely esetben igazán nem túlzás) - pl. a kalocsai viselet elkészítésénél több és élénkebb színt, nagyobb mintákat alkalmaztak, mint régen, hogy jobban lehessen látni a színpadon táncolókat. A kétségtelenül sok, fontos, pozitív célkitűzés mellett, némi kárát is látta a hagyományos népi művészet ennek a fellendülésnek. Bátán is ennek segítségével éledt fel a néptánc-hagyomány, és az érdeklődés a múlt iránt. Az éppen feledésbe merülő hagyományokat ekkor gyűjtötték újra össze, elevenítették ismét fel.  Érthető, hogy a legdíszesebb ruhákat akarták ismét bemutatni, elkészíteni, megismertetni az érdeklődőkkel, de ez már csupán jelmezkészítés, hiszen régen sosem táncoltak a legpompásabb, legdrágább ruháikban.


"Ördögszínű", piros szegéllyel és fekete "szőrmazzaggal" szegett szoknya, 1880.

Ez a népművészet „második élete” elválasztandó az „elsőtől”; a ma is létező, tudatos, szervezett formában való továbbélése inkább népi iparművészetnek nevezhető.
A két világháború között gyakori a népművészeti motívumok beemelése a divatba; színes újságok, divatlapok, női magazinok hímzés- és szabásminta- mellékletekkel terjesztették az ízléses és az ízléstelen ötleteket ennek megvalósítása érdekében.
A paraszti életforma megszűnésével együtt vége lett a népművészetnek. Megszűnt a parasztok tárgyaikhoz való régi értelemben vett viszonya, a tárgyak szokásokhoz, szertartásokhoz kötött szerepe, a ruházathoz fűződő személyes kapcsolat. Megmaradt a „paraszti lelemény”, a szemlélet, mely szerint a kötény alatti anyag olcsóbb, mert úgysem látszik, hogy nem szívesen dobnak el dolgokat, akkor sem, ha megtehetik (hiszen a csíkokra vágott tejeszacskóból remek lábtörlő horgolható, vagy „rongyszőnyeg” szőhető - és ráadásul elnyűhetetlen).


Bársonyos aljú kékfestő szoknya

Manapság – talán az Európai Unióba való igyekvés melléktermékeként - ismét érzékelhető – a korábbi hullámhoz képest sokkal enyhébb formában megnyilvánuló - érdeklődés a népművészet és a hagyományok iránt. Kulturális pályázatok segítik a hagyományőrző munkát, a múzeumok fejlesztését, szorgalmazzák a népművészet beépítését az oktatásba. Ismét felbukkan szórványosan egy-egy szertelen ruhatervező eszköztárában a Néprajzi Múzeum könyvtárában fellelhető népi díszítmények némelyike, például a népszerű Aquanauta csoport 2006-os őszi-téli haute-couture kollekciójában a kalocsai és mezőkövesdi hímzések - mackófelsőn…
A bátai hagyományos (főként a XIX. század végi) paraszti élet tárgyait, népművészetét változatlan formában őrzi a Bátai Tájház, amely egy 1887-ben építtetett jellegzetes hosszúház teljes berendezéssel, udvarral, gazdasági épületekkel. Jelenleg a gyűjtemény mintegy 1700 tárgyból áll, melynek legjelentősebb részét a textilgyűjtemény teszi ki. 


Fejkendők, a Bátai Tájház gyűjteményéből

A sárközi viselet közismert képe a XIX. század második felében alakult ki, de azt a bizonyos ősi, széles, piros posztóval bélelt zöld posztószoknyát - amelyet középen felhajtva, korcba tűzve viseltek az asszonyok régen – legfeljebb csak írásos forrásokból ismerjük. Előkerült azonban, egy a leíráshoz hasonló szoknya, ami fekete, alja pedig a belső felén pirossal és fekete szőrmazzaggal szegett (tulajdonosa 1860-ban született).
A nők nagyon büszkék voltak ruháikra, ezt az is mutatja, hogy előbb vonták meg maguktól az ételt, mintsem hogy hiányozzon az „előírt” ünnepi ruhájuk. Az öltözetek szerkezetében, elveiben nem volt különbség a szegények és a gazdagok ruházata között, csak a gazdagabbak drágább szélesebb díszítőanyagokat, csipkéket, szalagokat használtak. A ’szép lány’ a népi nyelvben szorosan összefonódik a ’szépen felöltözött lány’ jelentésével.
Mivel Báta életében alapvető fordulatot, életmódváltást jelentett a Duna- szabályozása, az élet minden más területén is, így a népviseletek alakulásában is megkülönböztethető a Duna-szabályozás előtti, és az utána következő fényűzőbb öltözködési stílus.